2012. június 11., hétfő

Életünk során jönnek, mennek az emberek.
Idegenekből lesznek a barátaink, élettársaink. Felbukkannak valahonnan a kulisszák mögül, s eltűnnek ugyanott.
Jönnek és mennek…
Egy ember van, akivel mindvégig együtt élsz: önmagad.
Te is változol, nem is keveset, de te vagy az, aki a legtovább marad.
Jóban-rosszban maradsz.
„A lelkem a barátom.” Ez egy szamuráj fogadalomból való, a teljes mondat így hangzik:
„Nincsenek barátaim, a lelkem a barátom.”
Ez nem azt jelenti, hogy teljesen egyedül vagyok, baráttalan magányban, hanem azt, hogy a másokkal való barátságom teljes mértékig az önmagammal való barátságtól függ.
Ha magamhoz hűséges vagyok, másokhoz is hűséges leszek. Ha magamnak barátja vagyok, másoknak is barátja lehetek. Ha magamban hiszek, másokban is hinni tudok. Ha magamhoz őszinte vagyok, másokhoz is őszinte lehetek.
Ugyanez fordítva is igaz.
Ha magamhoz nem vagyok hű, másokhoz sem lehetek az.
Ha magamnak nem vagyok barátja, másoknak sem lehetek barátja, mert barátságképtelen vagyok. Ha magammal nem vagyok harmóniában, másokkal sem lehetek, mert kívülről csak az jöhet létre, ami bent van.
Ha magamban nem bízok, senkiben sem fogok megbízni.
És ha magamat nem szeretem, senkit sem szerethetek igazán!
Lelkem a barátom!
Akiben ez az élmény felvillan, soha nincs egyedül. Van kivel megbeszélni a dolgát. Van, akire számíthat, ha bajban van. Társa van akkor is, ha egy barlangban él.
Akinek a lelke a barátja, annak mindig van társa. Van, aki meghallgatja, és van aki válaszol. Ez a valaki a saját lelke. Ha lehunyja a szemét, akkor is jó társaságban van. S ha erőre van szüksége, megkapja…
És még valamit kap ettől a csodálatos barátjától: jókedvet! Derűt! Akinek a lelke a barátja, annak az arcán megjelenik az , amit Hamvas „tükörsima kedélynek” nevez.
Az ilyen arc – mint sok keleti szobor – belülről mosolyog.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése